Hjalmar Bergman: Nagymama és az Úristen. Wadköpingi történetek ford. Dió Dávid
A parasztlányból polgárasszonnyá házasodott Agnes kénytelen átértékelni a saját életéről mesélt történetet a hetvennyolcadik születésnapján, amikor is hazatér Amerikába költözött unokája, aki szembesíti nevelése csődjével, társadalmi felemelkedése során okozott emberi károkkal. A cselekmény ilyen vázlatosan összefoglalható. De minek a szinopszisa ez? Klasszikus drámáé? Polgári realista regényé? Modern lélektani prózáé az emlékezet megbízhatatlanságáról? Családregényé? Hovatovább egy vígjátéké? Mindegyik mellett lehetne érvelni, és egyiknek sem felelne meg tisztán, ebben az összetettségben rejlik a regény talán legnagyobb ereje.
Amennyire bőkezűen szórja ez az 1921-es svéd klasszikus az elbeszéléstechnikai trükköket meg a jellemkomikumot, az olvasó szimpátiájára annál kevésbé szolgáltatnak okot marakodó szereplői. A nagymama az első pár oldalon mindjárt a saját apjára hívja a csendőrt, a születésnapján pedig nem is annyira az ünneplésére gyűlnek össze a gyerekei, mint az elsőre tűnik, hanem inkább azért, hogy az apai örökség legjelentősebb tételét jelentő udvarház eladásából megkapják az alamizsnájukat. Mert a realista karrierregénynek ebben a szatírába hajló darabjában a nagymama csak azt szereti, akinek ő adja a pénzt, aki viszont nem engedelmes, az büntetést érdemel, és ebben a férfias világban jellemzően a férje, a fia, az unokája járnak így. Életfelfogása már a regény legelején, egy kamaszkori esemény elbeszélésén keresztül kiviláglik: „Szerencsére a lánynak is volt sütnivalója. Töprengeni kezdett. A pénz az övé, és amúgy is, mindenkinek azt kell kapnia, amit megérdemel.” (9.) Ez az első alkalom, amikor visszaszerzi katona apjától az összespórolt pénzét, ez később szimbolikussá nő, a polgárasszony világmagyarázata e köré a mag köré kövesedik.
Az éles esze és gyors felfogása, ahogyan Agnes Borck látja a saját döntéshozásait, kívülről nézve lazán a protestáns etikán alapuló pragmatizmus, melyben a pénz az érték, és hogy ki mit érdemel, azt családi Úristenként a saját érdekei szerint Agnes dönti el. Belátható, hogy az emberiesség és a szeretet teljesen elsikkadnak ebben a számításban. És mégis elmondható, hogy az életből ismerős, emlékezetes, immár több mint száz éve releváns, sőt, az eddig leírtak ellenére szerethető alakokat alkotott: hát ettől nagy mesélő Bergman. A másik, a Hjalmar. Az 1883-tól 1931-ig élt próza-, dráma- és forgatókönyvíró, a bankár fia, aki beleszületett abba a kisvárosi polgári miliőbe, amelyben a Nagymama és az Úristen is játszódik, majd Berlinig menekült előle.
A szöveg több munkát végez el sikeresen, egyrészt a Wadköpingnek elnevezett fiktív kisváros társadalomábrázolását, másrészt azt a narratív fogást, mellyel modernista vonásként megcáfol minden, az objektív valóság felfedése iránti szereplői-olvasói-irodalmi igényt. A két tét nyelvileg úgy valósul meg, hogy a humor kölcsönöz nekik olyan szórakoztató, kifejező erőt, mely nélkül nem biztos, hogy érdemes lenne ma is olvasni a regényt.
Házak épülnek, emberek és gazdaságok mennek tönkre, idős építőmesterek halnak meg és új koldusok érkeznek a helyükre, amikor pedig fellendül az üzlet, látogatóba érkezik egy herceg is. A polgári eszményt meghaladva nem az a cselekmény tétje, hogy sikerül-e a városnak vagy azon belül a Borckoknak tehetőssé válniuk. Ez a társadalom leül az étkezőasztalhoz a vasárnapi ebédre, és a különcségével már olyan életképtelennek tűnik föl, hogy az a csoda, hogy nem megy csődbe hamarabb. Az archetipikus, foglalkozásuk szerint emlegetett szereplők, úgy, mint a tanácsos, tanítónő, szatócs számára a közösség, a család jelentené a fennmaradást, nem az ellenpólus, az egyéni felemelkedés, mely Agnes egy személyben. Saját férje felett is kimondja a megsemmisítő ítéletet, amikor az ragaszkodna az összetartáshoz: „Jonathan, te egy balfácán vagy. Hozzámehettem volna akár Axelssonhoz, akár Grundholmhoz is, mégis a te nejed vagyok. Gondolhatsz, amit akarsz, mondhatsz, amit akarsz, csak egy dolgot ne felejts el: balfácán vagy!” (86–87.)
A Borck családnév nem csupán a ‘borgare’ szót, azaz a ‘polgár’-t idézi fel, de ott van benne a ‘borg’, a vár is. A parasztlány beházasodásával és hatalomátvételével azonban már nem a család ez az erős vár, hanem a férje által építtetett új udvarház, a férj–feleség és négy gyerekük otthona, Grundholm építőmester munkája, melynek közepében ugyanakkor ott a mester hibája, a szoba, amelynek nincsen egyetlen ablaka sem, a szégyensarok. A meleg, sötét, szalonméretű helyiségben jobb híján a gyerekeket állítják sarokba. Itt fullad meg minden együttérzés, boldogság, szeretet, kifelé ugyanakkor hibátlan a homlokzat, ide zárkózik be Agnes az élet, az érzelmek és a változás elől, mígnem a családtagok sorban meghalnak, a városban nem marad egyetlen ismerőse sem. Minek is tenné ki többé a lábát a házból, melynek kapuja épp úgy néz ki, mint a családi sírkő.
A történet fókuszában ennek a mátriárkának egyetlen napba sűrített kálváriája áll. A regény narratív vállalása, hogy az első rész Agnes visszaemlékezésein keresztül felépít egy képet ennek a nőnek az elmúlt hatvan évéről, ez a felemelkedéstörténet, amely fejtetőre áll, amikor a második részben a születésnapra érkezett családtagok emlékei ellentmondanak a korábbiakban leírtaknak. A mindentudó elbeszélő már az első oldaltól kezdődően jól adagolt iróniával érzékelteti, hogy Agnes megbízhatatlan és elhallgató narrátora esti imáiban közreadott élettörténetének, amikor például így fogalmaz a szöveg az egyik unoka esetében: „Mindennap új dolgot fedezhet föl az ember. Az elmélkedő, csöndes fiú fölélénkül, vidám lesz és igazi gézengúzzá válik. Az élénk pedig lecsöndesedik és elmélkedni kezd. Ezenkívül nagymama is tévedhet.” (12.) Máshol közvetlenül a városi közvéleményt citálja, hogy a nagymama részrehajló narrációját kiemelje: „Tisztességes fiú, csak mások tiszteletlensége miatt mélabús. Ebben merül ki, és ettől fárad meg. Ez a nagy titok, amelyet csak nagymama és az Úristen tud. Senki más. Mindenki más azt mondja: Borck kezd eltunyulni, iszákos lett.” (14.) Mégis azon kaphatjuk magunkat, hogy megsajnáljuk a nagymamát, akinek a születésnapjára nem jöttek el látogatóba az unokák. A második rész fordulatai bizonyítják, hogy a legóvatosabban közelítő olvasó számára is van, ami biztossá, objektívként elfogadottá vált, és ezeket a tartógerendákat zseniálisan működtetett elbeszéléstechnikai eszköztárral, egyesével dönti le Bergman. Tényleg nem fogadták szívesen a Borckok Agnest, a parasztlányt? Ki zárta tulajdonképpen a szégyensarokba a gyerekeket? Jót tett egyáltalán az üzletnek a józan, spórolós Agnes hatalomátvétele? Ki akarta a házasságon kívül született unokát az udvarházba hozni, és ki ellenezte, és mind közül a legmegrázóbb bizonytalanság: tudta-e az anya, hogy haldoklik a fia, amikor nem látogatta meg külföldön? Az igazság azonban azé, akinek meggyőzőbb az érvelése, és így visszaszerezhető. A konfrontáció után is, melynek során egyik fia még patkányhoz is hasonlítja a mátriárkát, úgy tűnhet, hogy Agnesnél marad, noha az elbeszélő csak a nézőpont hatalma mellett tesz hitet. „És a gyerekek azt motyogták:
– Valóban a helyén volt az esze, édesanyánk!
Most már ők is a nagymama szemével látták a dolgokat, mert ő mesélte el őket. Sőt, el is kezdték csodálni.” (232.)
Bergman biztos kézzel irányítja a történetet, jól végzi el a felépítést, aztán mint a narratíva mestere, úgy csavarja meg a cselekményt, hogy annak oltárán a lélektani hitelesség nem sérül, és a humor sem szorul háttérbe. A lezárás az, ami hagyhat maga után némi hiányérzetet, mivel az érzelmileg feszített tetőpont után fokozni nincs már hová, a teátrális befejezés ki is lógna ebből a világból, túlságosan el is billentené a dráma felé a szűk időkerettel már amúgy is megterhelt prózát; a hitelesen hétköznapi befejezés viszont nem tud markánssá válni. Végig kézben tartja ugyanakkor Bergman a cselédlányokat és a gondnokot, az építőmestert és az aranyművest. Talán ezért is írhatta róla a korabeli kritika, hogy szívtelen, és ettől annyira plasztikus minden mellékszereplő és párbeszéd, hogy ha akarnánk, sem felejtjük el, színpadra, filmre is alkotott.
A generációk ütközése, az emlékezet és a valóságérzékelés törékenysége olyan slágertémák, melyeket mintha nem lehetne kimeríteni: még kortárs alkotások számára is termékeny formai kísérletezés forrása, gondolok ezzel a társművészetekre is. Nem pusztán frázis tehát, hogy a száz éves Nagymama és az Úristen a mai olvasók számára is érdekes lehet, sőt, sokkal több olvasónak lehet érdekes, mint az a fordítás szokatlan történetéből esetleg következne. A regény ugyanis a legelső kötelező olvasmány az ELTE Skandináv nyelvek és irodalmak tanszéke Skandináv irodalom 1. kurzusán, így a fordító, Dió Dávid számára is az volt, aki hallgatói használatra, az idegennyelvű olvasmány mellé szánt magyar mankónak kezdte el a szöveget önként lefordítani. Ebből lett – nagy szerencsénkre – önálló kiadás az & kiadó gondozásában, miután a szintén műfordító oktató kiajánlotta.
A fordítás valóban nyomdaérett színvonalú, nagyon jót tett a klasszikusnak Dió munkája, mert olvasmányos és gördülékeny, az eredetit nem archaizálta, de nem is modernizálta túl. Szándékoltan és sikeresen ültette át magyarba az északi tárgyszerűséget és a sokszor egy-egy kifejezésen álló humort, utóbbi kulcsfontosságáról már szóltam.
Bergman stílusa nem skandináv minimalizmus, amennyiben a mondatai, párbeszédei nem alulfogalmazottak. Ez a nagymama a két nagymamám lehetne összegyúrva, és ugyan a jelleme Rickl Máriáé, a megszólalásai a Szomszédok Janka néniéjé. Az az asszony, aki a következő szavakkal dönti el a férje üzleti tárgyalását: „Urunknak ez semmiség, neked nem. És most bemész, és elmondod, amit mondtam.” (80.); azt mondja a fiának, hogy „azért úgy tűnik, abban nem akadályoztalak meg, hogy világra nemzd ezt a kölyköt” (125.); a „jó szomszédot” egyenesen leteremti: „ha én a maga ígéreteire, jelzálogjaira meg váltóira bíznám magam, na, az spekuláció lenne. És most isten áldja, drága barátom!” (162.); de az Úristent sem fél helyrerakni: „Istenem, hallgasd meg imádságom, és tégy az én akaratom szerint! Ámen.” (14.).
A címszereplő Úristen nem annyira Agnes hitének alakja, mint inkább másokkal szembeni fegyvere, beszélgetőtársa, a perelhető sors képviselője, elvétve pedig a lelkiismerete hangja. Olyannyira nem vallásos a mátriárka, hogy a tékozló fiú szülőjének szerepét sem sikerül jól eljátszania. Bár elképzelni még el tudja a bocsánatkérést, mellyel visszafogadná az Amerikáig üldözött és onnan hazatért unokát, annak kimondásában már megakadályozza – mi más, a fránya pénz. Találó ellenpontozás a regényben, hogy Nathan, az elkergetett és hazatért unoka az egyetlen a nagymamán kívül, akinek felvitte az isten a dolgát: csakhogy ő nem gyűjtögetéssel, tisztes polgári karrierrel, hanem megélhetési művészként, bohócként vált jómódúvá. Nathannak, aki azt hitte, megtanulta beszélni a nagymama nyelvét, és az anyagi sikereivel kiérdemelte a szeretetet, súlyosan csalódnia kell, ugyanis újra csak elűzik. „Mindig olyan semmilyen voltál: se férfi, se nő, se gyerek, se felnőtt, se eszes, se buta. Nem vagy te ember, csak egy alak. Undorodom tőled.” (250.) Ami persze valójában csak annyit tesz, újfent, hogy nem lehet pénzzel irányítani. Nathan több okból is kitűnik a mellékszereplők közül. Művész, ha úgy tetszik, Hanno Buddenbrooknak az az alteregója, akinek sikerült. Egyszersmind kitörésével bizonyítója a tételnek, hogy ez a polgári kör már romlásnak indult. A szeretetlen gyermek lelki életének felkavaró és szép ívét rajzolja meg rövid kameóiban Bergman. Nathan sok más szereplővel együtt még több életért kiált – és kívánságunk teljesül is. Bergman wadköpingi történetei ugyan különálló regények, a szereplők azonban ki-be sétálnak egymás epizódjain. Nem olyan meglepő hát, hogy Nathan is megkapja a magáét, amerikai élete elbeszélésével a Jac, a bohócban. Összesen tizenhárom műről van szó, és a másodikra nem is kell sokat várni: az & kiadó a Markurelléket tavaszra ígéri, melyben mind a hittel szembeni cinizmus, mind a cikornyás nyelvezetbe öltöztetett humor magasabb fokozatra kapcsol, sőt, krónikai igényességet kap.
Hjalmar Bergman: Nagymama és az Úristen. Wadköpingi történetek, & kiadó, ford. Dió Dávid, 2023, 288 oldal
Hozzászólások